Áldás - Békesség

Az Ige mellett

• (1) „…engedelmeskedjetek a felettes hatalmaknak…” (Róma 13,1-7)

  Egy börtönben jártam. A portán bemutatkoztam, ki vagyok, miért jöttem. Egyből megcsapott a „hatalom”, számomra kifejezhetetlen ellentmondásossága: - egyrészt az a vitathatatlan, a mai Igében is alátámasztott tény, hogy a bűntől megrontott világban nélkülözhetetlen a hatalom jelenléte és az annak való engedelmesség, hiszen e nélkül elemésztene mindent a káosz; - ugyanakkor pedig az a kísértés, amelynek engedve visszaélünk a hatalommal, ez a visszaélés pedig mindent megmérgez és kimondhatatlan szenvedéseket okoz. Ahogy beléptem, máris fogolynak éreztem magam. Már a portán, a három ügyeletes viselkedése, ahogy az „idegen előtt, az otthon lévők magabiztosságával”, félhangosan megtanakodták egymás között, mi legyen a sorsom, majd amikor eldöntötték, hogy bekísérnek, akkor a legfiatalabb elkezdte rugdosni a vasajtót, jelezve a másiknak, hogy nyissa már ki, de az nem nyitotta, mire ez tovább rugdosta, és közben, a fülem hallatára egy akkorát káromkodott, aminél cifrábbat a magyar nyelv, az Istennel kapcsolatban nem tud kifejezni. A ruhámat kellett volna megszaggatnom, helyette Dsida Jenő „Nagycsütörtökön” című verse jutott eszembe: „Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem”; nem ezektől, hanem az embertől magától, önmagamtól, a mérhetetlen istentelenségtől és durvaságtól, mindentől ami ellentmondásos ezen a világon, beleértve a hatalmat is. Ezeket a ráncokat csak Krisztus képes kisimítani, odaát. 5Mózes 29 100. zsoltár

• (10) „…a tiszteletadásban egymást megelőzők…” (Róma 12,9-21)

  Az idősebb generáció mindig panaszkodott a fiatalabbra, a fiatalabb pedig, sajnálatos, de gyakran csak „szenilis trottyosnak” tartotta a kifutott, már befolyás nélküli nemzedéket. Változik körülöttünk a világ, és ezzel a felnövekvő nemzedékek is. Nem a változással van a baj, hanem hogy milyen irányban történik ez a változás. Fájdalmas az új generáció határozottsága, eltökéltsége, céltudatos magabiztossága. Ez a generáció nem féli az Istent, és az embert nem tiszteli (Lukács 18,2); de ha féli is az Istent, ez akkor sem látszik meg az emberszeretetében. Önmagán kívül senkit és semmit nem ismer. Hol van a figyelmesség és a tisztelet? Ezeken a létfontosságú „apróságokon” túl, az igazán nagy elvárásokra már rá sem merünk kérdezni, mint például: „iszonyodjatok a gonosztól” (9); „ne álljatok bosszút önmagatokért” (19). Megmondom őszintén: nem túl jó a közérzetem egy ilyen világban. Érdemes lenne a mai igerészt mondatról mondatra, önvizsgálatot tartva, a magunkévá tenni. Isten akarata szerint úgy kellene viszonyulnunk egymáshoz, ahogy ebben az igeszakaszban az előttünk áll. 5Mózes 28,49-69  237. dicséret

• (5) „…egy test vagyunk a Krisztusban…” (Róma 12,3-8)

   Mekkora ajándék, hogy Krisztus teste vagyunk, mi, akik Hozzá tartozunk. A test léte letagadhatatlan, megtapasztalható, magának teret követelő, konkrét valóság. Mi Krisztus teste vagyunk; vagyunk, ez tény. Ez az Egyház minden emberi cselekvést megelőző titka, vitathatatlan, és a világ végezetéig kikerülhetetlen valósága. Micsoda bizonyosság ez, Krisztusban vagyunk, láthatóak vagyunk, az Ő teste vagyunk: ezt a tényállást rögzítette a keresztség. Az Egyház Krisztus teste, és semmi más; az Egyház nem egyesület, nem a közmorál képviselője, nem szolgáltatásokat és szertartásokat szervező iroda, nem konzervatív klub, vagy civil közösség, nem sztár-igehirdetőket csodálók sokadalma; hanem a Krisztus teste, akik az Úr kegyelméből tartoznak az Úrhoz, és egymáshoz, hogy végezzék a prófétálás, tanítás, buzdítás, szeretetszolgálat feladatát. Ezek megvalósulása egy rendben, a Krisztus-hit szabálya szerint történik (6), és nem „maszekosan kegyes” ötletelés alapján (6-8). 5Mózes 28,27-48 83. zsoltár